Karen Marie Moning: Keserű ébredés - Idézetek

– Maradjon itt egy percre. – Barrons a vállamra tette a kezét, megállított a járdán, aztán az utca közepére ment. Ismét a régi önmaga volt: több teret foglalt el, mint amennyi járt volna neki. Ő is átöltözött, kifakult farmert, fekete pólót és régi, fekete csizmát húzott. Most először láttam ilyen... nos, hozzá képest pórias öltözetben. Kemény, izmos teste elképesztő volt, már ha valaki erre a típusra bukik. Hál' istennek nem az én zsánerem. Olyan volt, mintha egy erős, cserkésző fekete párducot látnék, amelynek a pofája habzik a vértől, és utcai ruhát visel. Nagyon különös.

– Maga most viccel – jegyeztem meg, amikor megfeszülő vállakkal és duzzadó bicepsszel felemelte a csatornafedelet, félretolta, és odaintett nekem.

– Mégis mit gondolt, hogyan fogunk lejutni a csatornahálózatba, Ms. Lane? – kérdezte türelmetlenül.

– Ezzel a kérdéssel szándékosan nem foglalkoztam. – Odamentem hozzá. – Biztos, hogy nincs itt valahol egy kényelmes lépcsősor?

– De van (…), csak nem az a legjobb kiindulási pont. – Felnézett az égre. – Amilyen gyorsan csak lehet, be kell jutnunk, majd ki.

(…)

A tátongó lyuk felett állva az alattunk lévő sötétségbe kémleltem.

– Patkányok vannak? – kérdeztem egy kicsit szomorúan.

– Arra mérget vehet.

– Oké. – Nagy levegőt vettem, majd lassan kifújtam. – Árnyak?

– Odalent nem jutnának elég táplálékhoz. Jobban szeretnek az utcán vadászni. Fogja meg a kezem, és leeresztem, Ms. Lane.

– Hogyan fogunk feljönni? – aggodalmaskodtam.

– A visszafelé vezető útra más terveim vannak.

– Lépcső szerepel ebben a tervben? – kérdeztem reménykedve.

– Nem.

– Hát persze, milyen ostoba is vagyok. És visszafelé – mondtam legjobb műsorvezetői hangomon – megmásszuk a Mount Everestet. A hegymászó bakancsokat megbízható szponzorunknak, a Barrons Könyvesbolt és Apróságoknak köszönhetjük.

– Nagyon vicces, Ms. Lane. – Ennél unottabbnak nem is tűnhetett volna. — És most indulás.