Rachel Vincent: Sikoltók 1. - Lélektolvajok

Fülszöveg:

Valami nincs rendben Kaylee Cavanaugh-val; megérzi, ha valaki a közelében meg fog halni. És amikor ez bekövetkezik, egy ellenállhatatlan erő arra kényszeríti, hogy sikítson, mint egy lidérc. Szó szerint.
Kaylee szívesebben foglalkozna azzal, hogy végre sikerült felkeltenie az iskola legjobb pasijának a figyelmét. De nehéz végigcsinálni egy romantikus randevút olyasvalakivel, aki láthatóan többet tud az ember kényszeres sikítozásáról, mint ő maga.
Amikor pedig az iskolatársaik látszólag ok nélkül sorra holtan esnek össze, csak Kaylee tudja, ki lesz a következő…

„Az idegességtől verejtékes lett a tenyerem, és kivételesen örültem, hogy képtelen vagyok megszólalni. Hogy nem tudok válaszolni Emmának. Ehelyett nyeltem, és a torkom összeszorult, akadályt képezve az engem belülről perzselő sikoly előtt. A szürke köd sötétebbé vált, bár sűrűbbé nem igazán. Könnyedén keresztülláttam rajta, ugyanakkor megváltoztatott mindent, amin rémült tekintetem megpihent; mintha a tornatermet áttetsző szmogfelhő takarta volna. És a valamik továbbra is a látóhatárom peremén mozogtak, hol az egyik irányba rántva a tekintetemet, hol a másikba.
Abban a pillanatban bármit megadtam volna, hogy képes legyek megszólalni, nem csak azért, hogy figyelmeztethessem Emmát – mert ez természetesen vitatható tett lett volna –, hanem hogy megkérdezzem Nasht, mi a fene történik. Ő is látja, amit én? És ami még fontosabb, ők is látnak már minket?”

Úgy kezdődött, hogy a Bookline oldalán keresgettem és visszakeveredtem a főoldalra, ahol megláttam a reklámját. Megtetszett a borítója, ezért beleolvastam a fülszövegbe. Az első gondolatom az volt, hogy „nekemezkell”! 

Még nem olvastam ehhez hasonló könyvet, ahol egy ilyen lény van a könyv középpontjában.

(Igen, picit már kezdek besokallni a vámpíroktól, vérfarkasoktól, angyaloktól...)

Alig bírtam kivárni, hogy megérkezzen és nekieshessek az olvasásának. Nem bántam meg annak ellenére sem, hogy ez egy YA könyv.

Bizony, egy YA (younge adult), vagyis fiatal felnőtt könyvsorozat első kötetéről van szó.

A „főhősnőnk” Kaylee még csak 16 éves, párja Nash pedig nem sokkal (talán 1-2 évvel) idősebb.

Őszintén szólva, ha nem olvastam volna el a fülszöveget, akkor az elején igen csak kapkodtam volna a fejemet, hogy most „mi van?”. Még néha picit így is oda kellett figyelnem, hogy éppen ki kinek miről beszél.

Ennek ellenére és annak ellenére is, hogy én alapvetően nem szeretem a YA besorolású könyveket, ezt a kötetet faltam és 2 nap alatt simán befejeztem. (Bár csak 300 oldal a könyv, de akkor sem kellett egész nap olvasnom hozzá, hogy végezzek vele.) Ráadásul végig izgalmasnak találtam, főleg a nyomozós szálat. Ki lehet a titokzatos gyilkos, és miért, de legfőképpen hogyan öli meg áldozatait?

Rachel Vincent

Amikor Nash először megjelent, akkor még nem tudtam, mit is gondoljak róla. Ő ugyanis a suli legklasszab sráca, aki még mellé titokzatoskodik is azzal, hogy többet tud Kaylee-ról, mint a lány saját magáról.

Az egész történet azzal kezdődik, hogy Kaylee és legjobb barátnője Emma (Em) belopakodnak egy diszkóba és akkor Kaylee, ahogy az lenni szokott, a suli legnépszerűbb és leghelyesebb srácának, Nash figyelmének középpontjába kerül. Ettől ő teljesen bepörög, hogy hogy miért, waow stb. Jól érzik magukat, de akkor jön is az első sikoly, már az elején. És másnap meghal egy fiatal lány. Pontosabban másnap találják meg a holttestét és látszólag minden ok nélkül ért véget az élete.

Ez még 2 alkalommal ismétlődik meg, ami feltűnik Kayleenak. A legszokatlanabb a halálesetekben, hogy látszólag minden ok nélkül halnak meg a fiatal, egészséges lányok. Az első áldozat ugyan ittas volt, de a többi lány csak úgy összeesik.

Kaylee tipikus tinédzser egy nem tipikusan a korosztályának megfelelő problémával. Ő ugyanis abban a hitben él, hogy talán őrült.

Félárva, így míg édesapja Írországban dolgozok, addig ő nagybátyjánál (Brandon) és nagynénjénél (Valerie, Val) él, akiknek van egy Sophie nevű lányuk (aki kb. 1-2 évvel fiatalabb Kaylee-nál). Szerintük a lánynak pánikrohamai szoktak lenni, ezért már a vége fele Kaylee is így nevezi a sikolyokat megelőző állapotát.

Még csak nem is sejti, hogy ő egy Bean Sídhe.

Itt megemlítem azt, ami a legjobban zavart az egész könyvben. Méghozzá, hogy a fordító magyarosította a banshee-t lúdvércre. Értem én, hogy miért és csak a jó szándék vezérelte, de a kettő nem ugyan az.

Igyekeztem pontosan utánanézni az interneten és a kelta könyveimben, hogy mit is jelent a lúdvérc és a banshee (bean sídhe).

Lúdvérc:

Mivel a boszorkányok egyértelműen hitetlenek, illetve lepaktáltak a gonosszal használták rájuk a hamis hitű, kanca hitű, illetve lüdérces kifejezést is. A lüdérc, lúdvérc vagy ismertebb nevén a lidérc a magyar népi hiedelemvilág egyik igen érdekes tagja, egyfajta "nyomó" démon. Innen ered a lidércnyomás kifejezésünk is.

Forrás: wikipédia

Szellem tündérek

A Banshee-k ír halálszellemek, általában női alakban jelentkeznek. Hosszú hajuk van, zöld ruhát és szürke köpenyt viselnek. Szemük vörösen izzik a folytonos sírástól. Kiáltásuk halált hoz arra, aki meghallja.

A Bean-Nighe a Banshee skót megfelelője. Az ír és a skót folyók, patakok mellett gyakori. Ő mossa azoknak az embereknek a vérfoltos ruháit, akik hamarosan meghalnak. Azoknak a nőknek a szellemei, akik szülés közben haltak meg. Addig kell mosniuk, amíg újra meg nem halnak.

A Sprite az apró szellem tündérek elnevezése.

Forrás: http://boszorka.lapunk.hu/?modul=oldal&tartalom=410636

Illetve nem tudom, még ki emlékszik a Bűbájos boszorkák c. sorozatra, de ott is volt egy epizód, amelyben a benshee szerepelt. Ott így írnak róla:

A banshee vagy Bean Si a kelta Bean Sídhe szóösszetételből ered, melynek jelentése tündérasszony, szellemasszony. A legendák szerint minden régi klánhoz tartozik egy Banshee, aki a család tagjaiért jajong. Ha közember hallja, nem kell tartania tőle. Általában az ősi lakhely közelében hallani sikolyait, s ezek jelzik a családtag halálának milyenségét is: ha a jajgatás hangos, akkor a halál erőszakos; ha halk, akkor békés.

Forrás: wikipédia

Az is nagyon felkeltette az érdeklődésemet, hogy hogyan fog kiderülni, hogy mi is Kaylee, és hogy hogy ő ilyen. Nagyon érdekelt, hogy vajon mit is titkolhat előle nagybátyja és nagynénje – nem gondoltam, hogy tudni fogják, mi is ő. Ezek után persze jött az újabb kérdés, hogy akkor miért mondták szegény Kaylee-nak, hogy pánikbeteg.

Szereplők:

Kaylee: szeritnem egyébként néha nagyon buta, és idegesítő tud lenni. Miért kell minden YA főhősnőnek HP-nak lenni? (Nem, nem Harry Potter, hanem hisztis picsa.)

Néha olyan egyértelmű dolgokat nem vett észre, vagy nem tudott összefüggésbe hozni, hogy legszívesebben jól megráztam volna, hogy MIÉRTNEMVESZEDÉSZRE!!!!!!!

Ilyen volt pl. a kölncsönkapott idő. Kaylee kihallgatta Brandon bácsi és Val néni beszélgetését, ahol meghallotta, hogy ő bizony kölcsönkapott időből él. Utána elmentek Nashal Todhoz, a kaszáshoz, aki elmondta nekik, hogy mi is az a kölcsönkapott idő (hozzáteszem, nem konkrétan így, de benne volt a beszélgetésükben a magyarázat) és mégse tudta összehozni. Ez annyira dühített.

Nash: érződik, hogy komolyan veszi a feladatát, hogy mi is ő és sokat segít Kayleenak, de még gyerek. Vannak gyerekes megnyilvánulásai, amiből látszik, hogy azért neki is van még mit tanulnia. Ráadásul néha ő is felelőtlen, mint a legtöbb kamasz fiú.

Tod: igazán szimpatikus annak ellenére, hogy ő egy kaszás. Segíts Kaylee-nak és Nashnak kideríteni, hogy rajta voltak-e az áldozatok nevei egyik munkatársának listáján. Persze egészen a végégi nem is értettem, mi okból segít nekik, mikor látszólag nem is bírják egymást Nash-el. Nagyot is néztem, mikor kiderült, mert erre nem számítottam, de így még szimpatikusabb lett. :o)

Val néni: már az elején is nagyon ellenszenves volt, főleg mert olyan érzés volt, mintha lenézte volna Kaylee-t azért, mert nem vett részt a tánccsoportban, mint Sophie és alapvetően nem is foglalkozik ilyen iskolai dolgokkal sem. Utána picit már kezdett jobb színben feltűnni, amikor kiderült, hogy csak azt szerette volna, hogy Kaylee normális életet éljen, ahogy a legtöbb vele egykorú lány. De minden szimpátiámat elveszette a végén, mikor kiderült, hogy milyen sok köze van a gyilkosságokhoz.

Brandon bácsi: egy szerető apa, aki mindig nyugodt és Kaylee-nak apja helyett is apja. Nagyon sajnáltam a végén, amiért … (ezt inkább nem írnám le.)

Sophie: ő a sorozatok tipikus pomponlánya (vagy táncos?, de végül is ez mindegy is), aki mindig jól néz ki, tökéletes a járása, a megjelenése és nagyon HP, még jobban mint Kaylee.

Aidan: ő Kaylee apja, akit azért nem tudok teljes mértékben megérte, amiért egyedül hagyta a lányát olyan sok éven át. Még akkor sem, ha meg akarta óvni az egyik kaszástól. Elvégre szerintem akkor is megtalálta volna a lányát, ha nincs a közelében, szóval semmi rációt nem látok benne.

Emma: annak ellenére, hogy Kaylee legjobb barátnője, nem szerepelt olyan túl sokat a könyvben. Persze azért neki is osztott fontosabb szerepeket az írónő a könyvebn.

Összességében nézve:

Ez a könyv eléggé lezártra sikerült. Persze nyitva maradt 1-2 kérdés, de alapjában véve szerintem még önálló kötetként is megállná a helyét. Bár már külföldön 8 rész jelent meg, ezért várom a folytatását.

A borítóra az van írva, hogy „Az Alkonyat-rajongók imádni fogják!”, de szerintem jobb, mint az Alkonyat volt.

Még annyit, hogy szerintem sok helyen a mondatszerkezetek kicsit kicsavarodottnak tűntek, illetve én máshogy írtam volna.

A borító lélegzetelállító, főleg a félig kidudorodó vörös és fekete színátmenetes betűk! A színösszeállítás is nagyon jó. Már ezért megérte megvenni. :o)

A könyv adatai:

Kiadó: Jaffa

Sorozat: Sikoltók
Terjedelem: 300 oldal

Fordító: Farkas Veronika

Kiadás éve: 2012

Bolti ár: 2.940 Ft

Borító: 5*